Mondom a statisztának, hogy ne úgy integessen
Mint egy robot
Erre visszakérdez hogy: akkor hogyan?
Mint egy egy normális ember bazdmeg
Ahogy integetni szoktál
A statiszta bólogat, s megérti végre
Ahogy én érzem, szabadon és kéjesen!
Lazán lebben a keze, mint az ágon a levelek
Egy mosoly kíséri, mint tavasz első fényei
Folytatja a jelenetet a kamerák előtt
Intés közben oly természetes, mint a reggeli ébredés
Rendezői szem szigorú, de belül elismeri
Ez az igazi, emberi mozdulat, amit keresett
Újra és újra int, már-már tökéletesen
Mint aki régi barátját látja meg az életben
A kamera forog, a statiszta most már hős
Egy egyszerű mozdulatban megtalálta önmagát
A művészet örökös