Az évek jöttek, mentek, elmaradtál emlékeimből lassan
Elfakult arcképed szívemben, elmosódott vállaidnak íve
Elsuhant a hangod és én nem mentem utánad
Az élet egyre mélyebb erdejében
Ma már nyugodtan ejtem neved ki
Ma már nem reszketek a tekintetedre
Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból
Hogy ifjúság, bolondság
Ó, de mégis
Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
És hogy egészen elmúlt, ó, ne hidd
Mert benne élsz te minden félre csúszott nyakkendőmben
És elvétett szavamban
És minden eltévesztett köszönésben
És minden összetépett levelemben
És egész elhibázott életemben
Élsz te minden félre csúszott nyakkendőmben
És elvétett szavamban és minden eltévesztett köszönésben
És minden összetépett levelemben
És egész elhibázott életemben
Élsz és uralkodol örökkön, ámen