Trottyszagot robog a ventilláló tor,
Nyergemben érzem az emberi savat,
Mindenki szalad, ragad,
Mint a kéj mi mű,
De gyönyörű,
Mert távolmarad.
Mint az a parfümös pofon mi elkábaszt:
Orron, fülön, szemen, szájon buggyan ki,
Megannyi mesterséges makula mi,
Látlanul, fénylő infót belédáraszt.
Komfort sàncokat tudatalatt,
Énis felépítek.
Tévhitek tenyésznek,
Hogy impulzust emésszek:
Ez a kozmopolita matt!
Míg fojtogat a magánszféra,
Reped szét az aurád,
Mert nyomja-fogja-közrebassza,
A pajzsként használt kamuflázsd.
S rohamlatba szippant a szmogvákuum,
Döngenek a sínek a szirénázó szélben,
Szerteszét szórják szinuszait szerverek,
Szinapszisod tocsog a mechanikus lében.
Majd neongörbén csavar egy száguldó sipoly,
Vakítón szikrázó lángnyalábot,
S hagy az aszfalt salaktükrén,
Petrolkokszos gázszilánkot.